Írország

Sajnos, nem egy úti kalandunkról, kellemes nyaralásunkról, világot járásunkról lesz szó. Hanem a Hugomék új hazájáról. Talán túlzás pár hónapos kinti élet, lét után új hazának nevezni e országot, de azt hiszem, nem fog olyan esemény bekövetkezni, ami miatt a hazatérést választanák. Jobban mondva a Zoli. Annak ellenére, hogy a Hugom 100%-ig mellette áll, ami természetes is, tehát ennek ellenére gondolom úgy, hogy a Zolin múlnak itt a döntések. Hiszen ez a pár hónapos kintlét is bebizonyította, hogy a Hugom (nélkülünk, az itthon hagyott családja nélkül) nem lesz kint 100%-osan boldog. Emiatt nekem pláne fáj a szívem, hiszen nekem a Lányaim után ő a mindenem. A Hugom mindig egy társasági lény volt, és itt nem a bulizásra kell gondolni, hanem inkább amolyan bandázásra, ahol összegyűlnek, dumcsiznak, éjszakába menően, szinte minden hétvégén, telefonon napi, de max. kétnapi  kapcsolatban voltak. Ebből lett kiszakítva, vagy ezt hagyta ő hátra, egy lehetséges Paradicsom végett. Meg minket, a családot, akire mindig mindenben számíthatott. Ezt azért írom, hogy a kedves olvasó, ill. a jövőben a Lányok tudják, hogy mi egy összetartó, egymást szerető, boldog család vagyunk. Talán e szoros kötelék miatt fáj mindannyiunknak a minket elválasztó távolság. Fáj nekünk, hogy a Zoé sírni fog, ha találkozik velünk, hiszen ennyi idős gyermeknél szükséges lenne a napi, de heti személyes kontaktus mindenképpen. :( Fáj, hogy a gyerekeink nem együtt nőnek fel – mindig arról ábrándoztunk, hogy milyen jó lenne kevés korkülönbséggel szülni, és együtt nőnek majd fel, mint igazi testvérek… Nekünk nem voltak unokatesóink, talán ezért szerettük volna ezt az élményt a leendő gyerekeinknek. A Sors iróniája, hogy sikerült a kis korkülönbséget összehoznunk, mégsem fognak együtt felnőni a Lányaink, nem lesznek barátnők, nem mennek együtt bulizni, nem vigyáznak egymásra… 

Tudom, önzésnek tűnik, amiket leírok és csak nyavalygok, de ebben nagy szerepe van annak, hogy nem boldog kint a Hugom. Talán könnyebb lenne megemésztenem az elvesztését, és talán nem annak felfogni, ha legalább tudnám, érezném, hogy boldog, elégedett. De nem az. És a tudat, hogy nem is lesz az, nagy terhet nyom rám.

A szívem mélyén remélem, hogy a Zoli oszt-szoroz, és hazatérnek, de az eszem sejti, hogy erre vajmi kevés esély van…