Most, hogy túl vagyunk, vagyok pár rossz kezdetű
alvásidőszakokon, most már tudok róla írni is. Most, hogy Bánkon vagyunk, és
pár napig nekem is részem volt, minden lelkiismeretfurdalás nélküli délutáni
alvásban, most már van energiám blogot is írni. Ugyan csak a word-ben, de majd
otthon bepasztézom. :)
Szóval, kezdődött úgy, hogy Kincső már közvetlenül az ebéd
után elkezdte mondogatni, hogy neki nincs kedve aludni, meg, hogy ő nem akar
aludni. És a legjobb, hogy így is történt. Zsófi szeméből is kiverte az álmot,
majd este és másnap és még pár napig együtt nyafogtak, hogy nem akarnak aludni.
Amikor Gábornak panaszkodtam, hogy másfél órámba telik a Lányok elaltatása,
holott máskor annyi volt, hogy fekvés, mese, alvás, akkor ő csak annyit mondott
rá, hogy lehet, hogy kezdenek átállni, és nincs szükségük ennyi alvásra.
Dehogynincs, mondtam én, hiszen délután meg nem lehet Velük bírni!!!
Próbálkoztam szép szóval, kiabálással, popsira csapással, semmi nem használt.
Aztán jöttünk Bánkra, 9-én. Délután, előtte Anyuéknál
voltunk Fóton. Ott is ugyanez a cirkusz volt, egyébként. Csak Anyu fektette le
őket, így ragaszkodott ahhoz, majd ő megoldja a problémát. Aha, ahogy ő azt
gondolta. Apának sem sikerült. Anyu lehozta őket, merthogy annyira határozottan
mondták, hogy nem akarnak aludni. Aztán egy idő után visszavitte őket. És azt
hitte, hogy alszanak. Hehehe. Naná, hogy nem. Na, akkor felmentem és beszéltem
velük. Majd lejöttem. Ez sem hatott. Újra felmentem, kérdőre vontam őket, majd
leültem a Kincső ágya szélére és néma csöndben vártam pár percet. Ekkor
elaludtak. Illetve a Zsófi nem aludt, ő csak az autóban egy fél órát. Szerintem
majdnem 2 órával az eredeti fektetésük után aludt el a Kiki. Katasztrofális.
Számomra legalábbis. Másnap Bánkon szintén elkezdték. Szóltam, fenyegettem,
semmi nem használt. Aztán beváltottam a fenyegetésemet és mind a ketten kaptak
2-2 popsira csapást. Talán ez hatott, talán a dühöm, az elkeseredettségem, nem
tudom, de a lényeg, hogy azóta újra szó nélkül alszanak.
