Első nap az óvodában

Huh. Ezen is túl vagyunk. Bent vannak a Lányok. Kincső üvöltve zokogott, tépte fel az ajtót... Így hagytuk ott Őt, ismeretlenek között. Naná, hogy én is zokogtam ennek hallatára. Szerencsére ezt Ő nem látta, nem hallotta. Zsófi asztalnál ült és reggelizett sok gyerek között. Valószínűleg Ő is fog hullajtani pár könnyet - ha még nem tette meg azóta.

Annyira rossz így eljönni Tőlük, hogy ezt leírni nem is lehet, az érzést átadni nem tudom. Próbálok tenni-venni, amíg nem kell itthonról elindulnom dolgozni (majd erről is írok), de folyton sírva fakadok. Ettől függetlenül csakis a délutáni alvás után fogok értük menni (vagy megyünk a Gáborral, ha el tud jönni, minden esetre nagyon jó volt, hogy ott volt nekem ma reggel).

Eddig amikor még csak nézegettük az ovikat, nem volt semmi gond, alig akartak eljönni. Alig várták, hogy oviba mehessenek. Aztán elkezdtem dolgozni, holnap lesz két hete, és akkor minden megváltozott. Hol a Csilla, hol az Árpi vigyázott a Lányokra, amíg távol voltam, egyszer a Jutka is. Már a 3. napon nem akarták, hogy elmenjek. A Kincső azóta folyton kiveri a balhét nekem, Zsófi nem, Ő csendes, látszólag megértő. De Ő pl. kissé lebetegedett. Lehet, hogy lelkileg viseli meg a távollétem, ami ráadásul nem is egész napos. Pénteken derült ki, hogy mehetnek mától oviba a Csajok. A lelkesedésük már nem volt akkora, mint tavasszal, de nem lázadtak ellene. Tegnap már kijelentette a Kiki, hogy Ő hazajön, és itthon marad velünk. A válaszomra, hogy Apával mind a ketten dolgozunk, azt reagálta, hogy akkor a Papával marad itthon. Ügyes, rafkós válasz. Ma sem nagyon akart ott maradni, de amikor becsukásra került az ajtó, és Ők bent, mi kint maradtunk, akkor eltörött a mécses, és nekiállt zokogni. Üvöltve. Nem tudom, mennyi időbe telt a megvígasztalása, mert én is elbőgtem magam (most is az emlékezésre), és eljöttünk. A szívem visszahúzott, legszívesebben azonnal elhoztam volna mind a kettőjüket, de nyilván nem tettem. Sőt. Nem megy értük senki ebéd után, igenis ott maradnak egész napra, hogy ezt szokják meg. A jelük az olló és a zászló lett, más jel már nem maradt. Örülök, hogy egyáltalán mehetnek oviba. Egy óvónénivel találkoztunk, aki fiatal, kedvesnek tűnik, és ott volt a dadus is. Aztán úgyis az lesz a mérvadó, hogy a Lányokkal mennyire lesz normális, nem az, hogy velünk milyen.

Szóval ovisok lettek a Lányok két héttel a harmadik születésnapjuk után. Nem tudom, holnap hogyan fogom tudni Őket ottmaradásra bírni, lehet, hogy keményebb dió lesz, mint azt előre sejteni véltem.